Beleolvasó: Nora Halliwell: Farkasok birodalma (Boszorkányúr 2.)

Szarvasvadászat

Christopher a bozótban lapult, és amennyire tőle telt, igyekezett mozdulatlan maradni. Egyelőre csak néhány madár csivitelését és a szél zúgását hallotta, ahogy az lágyan rezegtette a faleveleket – ennek ellenére nem ártott az óvatosság. A nyúlánk, izgága fiú, akiről első ránézésre senki sem hitte volna, hogy milyen fontos szerepet tölt be a finéje életében, ezúttal nem bujkált. Sokszor kényszerült már arra, hogy a Férgesek klánját elnyomó, ellenséges törzs tagjai elől meneküljön. Nem egyszer csupán egy hajszálon múlt, hogy a Fekete Farkasok elfogják őt, a fürge fiú azonban valami módon végül mindig elillant előlük. A környező falvakban több vérfarkasfiné is lakott, így volt ez, amióta csak Christopher az eszét tudta. Ő maga az Araltan tartományban élő, többségében szinte rabszolgasorban tengődő emberek közé tartozott, ám a családja és még jó néhány másik derbfiné igen nagy becsben tartotta őt. Természetesen emberként nem lehetett valódi tagja a Férgesek klánjának, de azok mégis befogadták az árván maradt fiút, miután vér szerinti családját lemészárolták a Fekete Farkasok.

A fiú, aki csecsemőként került a farkasemberek közé, hamar megtanulta, hogy mindent meg kell tennie a túlélés érdekében. Nevelőapja, Seamus még a Férgesek klánjának többi tagjához képest is meglehetősen lobbanékony, vad természetű volt. Ezeket a tulajdonságait még jobban kiemelte tagbaszakadt termete, sűrű szakálla és ónixszínű szeme.

− Mégis mihez kezdhetnénk ezzel a csupasz poronttyal, Ethna?! − füstölgött a félelmetes külsejű férfi, miután felesége hazavitte az árván maradt embergyermeket. − Ebben a formában az égvilágon semmi hasznát sem vesszük. Ha pedig megharapnám, azonnal feldobná a talpát! Nézd csak meg, milyen ványadt és puhány!

Ethna azonban hajthatatlan volt. A finé egyetlen tagja sem tudta, miféle különös kapocs fűzi őt ehhez a nyeszlett embergyermekhez, az asszony mégis egy anyatigris elszántságával harcolt a kis Christopherért.

− Tessék, már nevet is adott neki! − dohogott Seamus, de végül mégis engedett. Szerette a feleségét, és durva természete érző szívet takart.

Ám kezdettől fogva keményen, zord szigorral nevelte a kis betolakodót. Sosem kivételezett a fiúval, mindig is úgy bánt vele, mint a saját gyermekeivel, akik mindkét ágon örökölték a farkasvért.

Christophernek hosszú időbe telt, mire végre kivívta testvérei tiszteletét, akik egytől egyig sokkal erősebbek voltak nála. Az öt farkasgyermek számtalanszor félájultra verte a kis emberfiúcskát, mit sem törődve vele, hogy hőstetteik után őket is elpáholta az anyjuk, méghozzá igen alaposan.

A farkaskölykök persze általában nem akarták, hogy így elfajuljanak a dolgok. Beérték volna annyival is, ha Christopher behódol nekik, a fiú viszont túl büszke volt ehhez. Inkább vállalta a sérüléseket és a fájdalmat, sőt inkább meghalt volna, mintsem fejet hajtson bárkinek is. Öntörvényűségével azonban rendszerint annyira felbosszantotta testvéreit, hogy azok addig csépelték, amíg Ethna hangos szidalmak közepette szét nem választotta a verekedőket.

Christopher mindig hősiesen tűrte a rá zúduló ütlegeket, és az utolsó leheletéig küzdött. Egyik kalandja ráadásul kis híján az életébe került. Ő és testvérei egy alkalommal a szigorú tiltás ellenére éppen telihold idején szöktek el Ethna vigyázó szeme elől. Az ezüstös fény kegyetlenül döfte át a Sarando-barlang szikláin lévő repedéseket, és fájdalmas átváltozásra késztette a farkaskölyköket. Kiáltásaik öblös, mély bömböléssé alakuló, kísérteties hangjait hallva Christophert megbénította a halálfélelem. Ám az életösztöne erősebb volt; reszketve tapogatózó keze beakadt egy résbe a barlang falán. Az utolsó pillanatban végül átpréselte magát a szűk hasadékon, még mielőtt testvérei átváltozása befejeződött volna.

Christopher összehúzta magát a kicsiny üregben, ahová eljutott, és igyekezett minél távolabb kerülni az öt farkas hatalmas, dühödten csattogó állkapcsától. A fiú reszketett, mint a nyárfalevél, és ez egyszer hálaimát rebegett véznasága miatt, amelyet korábban oly sokszor átkozott. Amint a rettegés első hulláma elcsitult, Christopher felkapott egy hegyes követ a földről, azzal sújtott újra és újra a farkaskölykök felé. Egyszer-egyszer sikerült úgy megsebesítenie valamelyiküket, hogy az fájdalmas üvöltések közepette visszahúzódott, ám a többi négy akkor is acsarkodva kapkodott prédája után. Így küzdött az életéért a fiú egész éjjel, és így érdemelte ki a farkasemberek tiszteletét. Napfelkeltekor, miután végre előbújhatott a rejtekhelyéről, és a halálos kimerültségtől összeesett, visszaváltozott testvérei a vállukon vitték őt haza.

Ezt követően Christophert nem hagyta nyugodni többé a kérdés, hogy hogyan segíthetne a farkasembereknek megőrizni a tudatukat, és leküzdeni az ösztöneiket holdtölte idején. A saját biztonsága egy cseppet sem aggasztotta. Tizennégy év alatt már megtanulta, hogy az a legbölcsebb megoldás, ha nem törődik ilyesmivel. Sokkal jobban a szívén viselte azoknak az ártatlan embereknek a sorsát, akiket átváltozott farkasemberek öltek meg.

Amikor Ethna először beszélt neki arról, mi történt a szüleivel, Christopher undorral és viszolygással tekintett minden farkasemberre. El akart szökni nevelőszüleitől, akik szintén a gyűlölt fajhoz tartoztak. Tudta, hogy a földeken dolgozó parasztok egy része hozzá hasonlóan közönséges ember, akik mind behódoltak a farkasembereknek. Christopher elindult tehát nyugat felé abban a reményben, hogy túl a Fényhegyen, a Sarando-barlangon és a borzalmas farkasuralmon is magafajtákra talál. Nem jutott azonban messzire, amikor a feldühödött Seamusszel találta szemben magát.

Mielőtt a kisfiú felocsúdhatott volna meglepetéséből, nevelőapja akkora pofont kevert le neki, hogy a földre tántorodott tőle.

− Átkozott kölyök! Egyetlen éjszakát sem élnél túl egyedül a vadonban! Ha pedig mégis sikerülne túlbukdácsolnod a Fényhegyen, a Fekete Farkasok zsákmánya lennél. A Torem klán talán kőagyú népség, de százszor kegyetlenebbül bánnának el veled, mint az erdei vadállatok. Mégis mi a nyavalyát képzeltél, amikor csak úgy vaktában nekiindultál a világnak, te kis nyomorult?!

A kisfiú hüppögve igyekezett visszanyelni könnyeit, ám a kíváncsisága erősebbnek bizonyult ijedtségénél.

− Kik azok a Fekete Farkasok? − kérdezte szipogva nevelőapjától.

− Hogy kik azok? − morogta Seamus kissé megenyhülve. − Ejnye, el is felejtettem, milyen tudatlan vagy még, te gyerek! Szóval, a farkasemberek legtöbbje gonosz. Ez persze nem jelenti azt, hogy mindannyian azok vagyunk, de már egy jó ideje elszaporodtak ezek a bestiák. Átgázolnak mindenen és mindenkin. Az emberekből, akik nem jelentenek számukra többet hitvány, korcs kutyáknál, rabszolgákat csinálnak. Holdtöltekor szívesen gyilkolásszák is őket. Némelyiküknek különösen kegyetlen módszereik vannak erre. Na, ezekből a férgekből áll össze a Fekete Farkasok törzse. És még ez a söpredék nevez bennünket Férgeseknek! − Seamus undorodva köpött egyet, majd kissé lehiggadva folytatta: − Mi a Fehér Farkasok törzséhez tartozunk. Mi nyugton hagyjuk az embereket, ha tehetjük, bár az átváltozáskor senki nem várhat tőlünk csodát. Egyetlen Fehér Farkas klán van még a miénken kívül, valahol délen. De azt beszélik, az ellenség őket is megpróbálja magához csábítani.

− Miért nem keressük meg azt a másik klánt? Miért nem segítünk nekik, és akadályozzuk meg, hogy átálljanak a Fekete Farkasokhoz? − Christopher szemében már nyoma sem volt a könnycseppeknek. Arcáról csak úgy sütött a lázas izgalom és a harci kedv. − Megmutatnánk nekik, hogy vagyunk olyan erősek, mint ők, sőt sokkal erősebbek.

− Zöldségeket beszélsz, édes fiam! − fortyant fel Seamus. − A két legerősebb Fekete Farkas klán választ el minket egymástól! Lord Warren és a fivére, Lord Wallace azonnal lemészárolnák az összes emberünket, amint megneszelnék, hogy mire készülünk. Márpedig megtudnák, ugyanis a falvak tele vannak a kémjeikkel. Az emberek nagy része retteg tőlük, és úgy táncolnak, ahogyan ők fütyülnek.

− Akkor miért vigyázunk rájuk? − vonta össze a szemöldökét Christopher. − Ha Lord Warrennek kémkednek, akkor az ellenségeink, nem?

Seamus türelmetlenül legyintett, mintha egy szemtelen legyet akarna elhajtani.

− Kölyök vagy még, sok mindent nem értesz. Ha már a nyakunkba szakadt ez a nyomorult farkaskór, kötelességünk legalább féken tartani. Akkor is, ha ez veszett nagy fájdalommal jár.

Ekkor vált Christopher valóságos megszállottjává a kérdésnek, hogy hogyan segíthetne finéjének leküzdeni az ösztönök féken tartásával járó kínokat. Amióta pedig a Sarando-barlangnál járt, megérzései azt sugallták, hogy ott fogja megtalálni a megoldást. Újra és újra visszazarándokolt tehát a Fényhegyre.

Eredetileg azért indult el a felfedezőútra testvéreivel, hogy megkeressék a lányt, aki népük legendái szerint a barlangban élt. Lilia származását homály fedte. Abban a Férgesek klánjának minden tagja egyetértett, hogy a lány semmiképpen nem származhat közülük. Az Aral-farkasok legtöbbje testes, masszív, vad és harcias volt, átlagos vagy akár meglehetősen durva vonású arccal, míg a barlang lakójának szépségéről, bölcsességéről és tisztaságáról valóságos ódákat zengtek a klán vénjei. Úgy mondták, valamilyen különös erő rejlik benne, amely határtalan nyugalommal tölt el mindenkit, aki a közelében van.

Éppen azon képessége miatt, hogy ilyen intenzív hatással volt a környezetére, egyesek − köztük Seamus is − úgy gondolták, hogy a lány kétségkívül valamelyik Fekete Farkas klán tagja lehet.

− Beveszi magát egy barlangba, és magányosan él − dörmögte gyanakodva a férfi, valahányszor szóba kerültek a Liliáról szóló legendák. − Majd ha újszülött borjúk potyognak az égből, elhiszem! Biztosan Lord Warrennek küld jelentéseket!

Mások – a kecsessége miatt – úgy tartották, a lány a legnépesebb klánhoz, a Larossina-farkasok közé való. Az ide tartozó derbfinék foglalták el Worennas déli részének csaknem a felét.

Néhányan embernek gondolták, noha a legtöbb ember, akit ismertek, megfélemlített és megalázott volt. Bennük még csak a csíráját sem lehetett fellelni annak a rendíthetetlen nyugalomnak és tiszta harmóniának, amely Liliát jellemezte.

Akadtak olyanok is jó néhányan, akik szellemnek tartották a lányt. A Sarando-barlanghoz merészkedő kíváncsi farkasemberek közül ugyanis a legszerencsésebbek halk énekszót vagy a könnyű anyag suhogásához hasonló hangot véltek hallani.

Ezek a felfedezők beérték ennyivel, és szilárd meggyőződésükké vált, hogy − ha élt is valaha egy lány a barlangban − már régen halott, és csak a szelleme jár közöttük. Christopher kíváncsisága azonban túltett az összes, Férges klánhoz tartozó farkasemberén.

Esküdni mert volna rá, hogy a barlangban lévő repedés, amely pont akkora volt, hogy átfért rajta, éppen a megfelelő pillanatban nyílt meg számára, és hogy a megmentője Lilia volt. Mire visszatért a Sarando-barlanghoz, a repedés valóban köddé vált, mintha beleolvadt volna a meszes, fehér sziklafalba. Ugyanakkor a lánynak sem volt semmi nyoma.

Christopher ennek ellenére nem adta fel a reményt. Újra és újra visszazarándokolt a barlanghoz. Sokszor a holdtölte előtti reggelen szökött el Ethna vigyázó szeme elől, aki a farkasemberek minden egyes átváltozásakor a pincébe zárta be nevelt fiát. A régi mondák szerint ugyanis a lány mindig ebben az időszakban jelent meg a farkasemberek előtt. Christopher nyolc hónapon keresztül minden holdtölte előtt nesztelen léptekkel osont oda a Sarando-barlanghoz, Lilia viszont továbbra sem mutatkozott.

A kilencedik hónapban úgy tűnt, a fiú ismét eredménytelenül járta végig a barlang minden egyes szegletét. Már éppen indulni akart, hogy keressen egy fát, amelyen eltöltheti az éjszakát, amikor egy ismeretlen hang csendült fel a háta mögött.

− Te aztán kitartó kis ember vagy! − Christopher megpördült a tengelye körül, és elakadt a lélegzete. A vele szemben álló fiatal lány alig volt magasabb nála. Hosszú, gesztenyebarna hajzuhatag omlott a vállára és keretezte szív alakú arcát. Bőre tejfehér volt, szabályos vonásai, szemei pedig hatalmas zafírokként csillogtak dús szemöldöke alatt. Christopher még soha életében nem látott a lányhoz hasonló szépséget. Megbabonázva bámulta Liliát.

− Igen, tudom, hogy ember vagy, Christopher. − A lány hangjában földöntúli tisztaság csengett, ám szavainak visszhangja súlyosan kongott a levegőben.

− Mégis honnan…? − kezdte Christopher döbbent csodálkozással.

− A lelked lélegzete sokkal árnyaltabb, több színből áll, mint a farkasembereké – nézett a lány mereven, pislogás nélkül a fiú szemébe. − Az Aral-farkasoké általában színtiszta vörös, bár időnként piszkosszürke vagy narancssárga foltok is megjelennek benne. Ez a hangulatuktól függ. Erőt, bátorságot, tüzet és harci kedvet érzek bennük. Igazán heves vérmérsékletű klán. De benned sok minden más is van.

− Mi az a sok minden más? − A fiú kezdeti megilletődöttsége lassan lázas kíváncsiságba csapott át.

− Rejtőszínként viseled a vöröset, hiszen az a túlélésedet szolgálja. De látom benned a nyitottság és a felfedezőkedv ragyogó kékjét is. Ezek a tulajdonságok csak azokban lelhetők fel, akiket még nem martak meg. A farkasemberek számára a finé és a derbfiné, azokon túl pedig a klán az első. A te feladatod lesz emlékeztetni őket arra, hogy nem minden fenyegető és gonosz, ami idegen. Emellett időnként látom felvillanni a zöld színt is a szíved környékén. Egy sokat szenvedett lélek gyógyítója leszel majd.

− Ezért mentettél meg? − bukott ki a kérdés Christopherből. − Már akkor láttad, hogy mi lesz a feladatom, amikor először idejöttem?

− Megmentettelek, mert ez volt a kötelességem – felelte a lány.

A barlangra néhány szívdobbanásnyi időre csend telepedett, amelyet csupán egy madár vijjogása tört meg.

− Azt reméltem, te majd segítesz rajtuk − vallotta be végül a fiú. − Ha engem megmentettél, talán azt is el tudod érni, hogy a klánom tagjainak ne kelljen minden egyes holdtöltekor átalakulnia.

Lilia szája szomorkás mosolyra húzódott.

− Még egy boszorkánynak sem lenne joga ilyen mértékben beleavatkozni a természet törvényeibe. Márpedig én nem vagyok boszorkány, bármit tartanak is rólam a legendák. Sajnálom, fiú.

− De hiszen rávetted a barlangot, hogy nyisson utat nekem, amikor a testvéreim veszélyesek voltak − makacskodott tovább Christopher. − Nem láttam, de tudom, hogy így történt. Biztos vagyok benne. Elég volt parancsot adnod, és a barlang életre kelt.

− A Sarando-barlang mindig is élt, már azelőtt is, hogy én először beléptem ide − felelte Lilia. − Nekem is időbe telt, amíg végül sikerült elnyernem a bizalmát. A sziklái időnként vándorolnak, de parancsot nem fogadnak el senkitől sem. Én imádkoztam a barlangban élő láthatatlan erőhöz, hogy kegyelmezzen neked, és kímélje meg az életedet.

Christopher csüggedten rogyott le egy hatalmas kőtömbre. A benne buzgó végtelen energia mintha egy pillanatra elakadt volna. Vállai előreestek, arcáról lehervadt a csibészes vigyor, amely akkor is mindig a szája szegletében bujkált, amikor nem nevetett.

− Kell lennie egy megoldásnak! Az Aral klán erejét teljesen felemészti az önmagukkal folytatott küzdelem. A családjaink igyekeznek megkímélni az emberek életét, de holdtöltekor ők is szörnyeteggé változnak, és képtelenek parancsolni az ösztöneiknek!

Lilia fürkésző tekintettel nézte a fiú arcát.

− Az átváltozást nem lehet megakadályozni. A farkasok természetében benne van a vérszomj és a vadászösztön. A hónap többi részében az emberi elme az uralkodó, még akkor is, ha a harapás a lelken is nyomot hagyott. Ám a holdtölte éjjelén a farkas fellázad, és legyőzi zsarnokát. Ismerek azonban egy módszert, amelynek segítségével az ember és a farkas kibékíthető egymással.

− Valóban? − Christopher szemében új remény csillant. − Mit tegyek? Bármire hajlandó vagyok, hogy segítsek a klánomnak!

− Szükséged lesz az órszarvasra. Elég egyetlen csepp a véréből vagy egyetlen harapás a húsából a holdtölte előtti napon, és a farkas képes lesz megőrizni emberi tudatát, még ha a teste át is alakul egy vadállatévá. De jól vigyázz! A vadásznak nem szabad farkasembernek lennie, ha azt akarod, hogy a varázslat működjön. Nem viheted magaddal a testvéreidet, sem senki mást. Minden hónapban áldozatot kell bemutatnod. Mielőtt elveszed ezeknek a csodálatos teremtményeknek az életét, kockára kell tenned a sajátodat.

Emiatt vette be magát Christopher a Zápor-rengeteg fái közé. Csupán öt nap volt hátra holdtöltéig. Mindenképpen találnia kellett egy új órszarvast, amelynek a húsával és a vérével elláthatja saját derbfinéjét, és még jó néhány másikat a Férgesek klánjából még az átváltozás előtt.

A fiú idegesen szorongatta íját. Már több mint egy hete éjt nappallá téve kutatott a hatalmas rengetegben, de jóformán semmit sem talált. Néha sikerült ugyan itt-ott rálelnie az állatok nyomaira, ám ezek olyan régiek voltak, hogy szemernyivel sem vitték közelebb a reménybeli zsákmányhoz.

Céltalanul bolyongott az erdőben. Tudta, hogy a szíve előbb-utóbb nyomok nélkül is elvezeti őt egy órszarvashoz, hiszen mindig így történt. Egyszerűen megérezte a jelenlétüket. Mintha az állatok aranyszínű szőrén játszó napsugarak a lelkét is elérték volna, átfényesítve egész lényét. Hiába tanult meg vadászni nagyon korán, hiába ejtett el már jó néhány vadállatot és tartotta a klánja kimagaslóan tehetséges zsákmányszerzőnek, amikor az első órszarvast megpillantotta, könnybe lábadt a szeme. Christopher szánta a csodálatos állatot, és úgy gondolta, óriási kegyetlenség lenne kioltania az életét csupán azért, hogy a klánja jobban érezze magát. Az elmúlt évek azonban megkeményítették a szívét.

− Nem csak a farkasok miatt − suttogta maga elé az erdő csendjébe. − Az ártatlan emberek élete miatt is meg kell hozni ezt az áldozatot.

Mintha csak választ kapott volna a gondolataira, a paták alatt megzörrenő avar halk hangját hallotta nem messze a búvóhelyétől. Christopher szíve egyre hevesebben vert. Lassan, nesztelenül feltérdelt, és a kezébe vette íját.

Végre talált egyet. A paták könnyű suhanásának hangja összetéveszthetetlen volt. Nem akadt kecsesebb mozgású és csendesebb léptű állat a Zápor-rengetegben az órszarvasnál. Christopher rendkívüli hallása viszont leleplezte a közeledő állatot, sőt azt is megállapította, hogy egyedül van. Így nehezebb dolga lesz. Nem szabad hibáznia, hiszen egyetlen állat sokkal könnyebben elmenekül előle, mint egy egész csorda.

Christopher mozdulatlanul térdepelt a cserje takarásában, így várta, hogy a szarvas látótávolságon belülre érjen. Természetesen a Férges klán bármelyik tagja meghallotta volna az állat lépteit, talán valamivel előbb is, mint Christopher. Az órszarvasok azonban − ahogyan arra Lilia figyelmeztette a fiút − már mérföldekről megérzik a farkasemberek jellegzetes pézsmaszagát. Ezért kellett neki elejtenie az állatokat, hiszen emberként egyedül ő férkőzhetett észrevétlenül a közelükbe.

A fiú hosszú nyílvesszőt illesztett íja idegére, és felajzott fegyverrel várta, hogy a szarvas kibukkanjon a fák közül. Az erdő osztozott vele a feszült csenden; egyetlen levél sem rezdült meg az ágakon. Az állat egyre közeledett. Már csak néhány lépés, és megpillantja.

Ekkor azonban a lépések halk koppanása hirtelen elhalt, majd az eddiginél sokkal sebesebb tempóban az ellenkező irányba vágtatott. Christopher magában szitkozódott, ahogy kiugrott a bokorból. Sejtelme sem volt, miből érezhette meg a szarvas a jelenlétét, de ezen már nem maradt ideje töprengeni. Most, hogy minden óvatosság feleslegessé vált, egyszerűen kiugrott a bokorból, és zsákmánya után vetette magát.

Természetesen tudta, hogy gyalog semmi esélye utolérni a szarvast. Kétségbeesetten reménykedett benne, hogy az állat előbb-utóbb megbotlik, esetleg lábát töri, akkor pedig elkaphatja.

Alighogy ezt végiggondolta, a szarvas hirtelen megtorpant, teljes testfelületét szabadon hagyva üldözője számára. Christopher megállt, és zihálva kapkodott levegő után. A szeme sarkából látta valahol a fák között az ezüstös fény villanását, amely megzavarhatta az állatot, ám nem törődött vele. Egy szempillantás alatt felajzotta íját, majd kilőtte a nyílvesszőt, épp csak egy gondolattal azelőtt, hogy a szarvas újra a védelmet nyújtó platánfák közé vetette volna magát.

A lövés azonban célt tévesztett, és az állat sebes szökelléssel elillant. Christopher meg sem próbált utána iramodni, valami ugyanis őt is megzavarta. Ez a valami pedig az ezüstös fénynyalábok közül előbukkanó férfi volt.